A ma honfoglalásként ismert aktus hosszú, évtizedekig elnyúló folyamat volt, amelyet képtelenség időben egy kezdő- és egy végpont közé szorítani. Nem tudjuk például, hogy a 881-ben Bécs alatt küzdő magyar seregek hova tértek haza? A mai Ukrajna, Moldova és Románia területén fekvő Etelközbe vagy a Kárpát-medencébe? A Folyóközben újabban feltárt X. századi régészeti emlékek ugyanakkor a magyar népesség tartós továbbéléséről tanúskodnak.

     Immár látszik, hogy nem volt besenyő támadás, ami a magyarokat fejvesztett menekülésre késztette volna, a magyar állam súlypontjának áthelyezése a Kárpát-medencébe tudatos, jól előkészített politikai döntés volt. Sorozatunk korábbi részeiben mindezeket részletesen kifejtettük, lépjünk most tovább: bármilyen ütemben érkeztek is a magyarok hazánk mai területére, a földet birtokba kellett venniük.

Haddal, fegyverrel?

      A Kárpát-medence legnagyobb, központi területén hatalmi űr tátongott a IX. század utolsó negyedében, ám korántsem volt lakatlan. A keleti frankok által megdöntött egykori Avar Birodalom helyben maradó lakossága élt itt, steppei népelemek - akár magyarok is - és kis részben szlávok, akik minden jel szerint nem fogadták ellenségesen Álmos és Árpád népét.

     A ma Felvidéknek nevezett terület, mint ahogy Erdély nagy része is gyéren lakott terület volt, mindenféle hatalmi alakulat nélkül a keresztény Európa „perifériáján.” Délről és nyugatról azonban a szomszédos hatalmi központok igyekeztek minél messzebbre kiterjeszteni fennhatóságukat. Dél-Erdélyben a bolgár állam felügyelte a sóbányászatot, katonai és népi telepeket létesített, de nem volt elég ereje, hogy tartósan megvesse a lábát. A mai Szerbia-Horvátország területén állhatott Ómorávia, a Dunántúl nyugati sávját pedig a Keleti Frank Birodalom tartotta ellenőrzése alatt.

     Velük a magyarok karddal és nyíllal közölték érkezésük célját. „(a magyarok) Először is a pannónok és az avarok pusztáin kóboroltak, vadászattal és halászattal szerezvén meg mindennapi táplálékukat; ezután ismétlődő ellenséges támadásokkal törtek a karantánok, morvák és a bolgárok határterületeire; kevés embert karddal, több ezret pedig nyilakkal pusztítottak el, amelyeket oly gyakorisággal lőnek ki szaru-íjaikból, hogy lövéseiket bajosan lehet elhárítani” – ad helyzetjelentést Regino prümi apát a IX. század végéről.

A fehér ló mondája a morvák elleni cselről szól

      Szavaiból két fontos tanulság adódik. Egyrészt a magyarok másként viselkedtek a Kárpát-medence törzsterületének lakóival, mint az azt körülvevő politikai képződményekkel. Másrészt a felsorolás logikus rendet ad: nyugatról tart keletre, de mindvégig a Kárpát-medencétől délre (délnyugatra, délkeletre) lakosok népneveit említi.

Hol volt Szvatopluk országa?

     Kezdjük a legérdekesebbel, a morvákkal. A tévhitek ebben a kérdésben messze túllépik a tudomány határait: a Nagymorva Birodalom úgy, ahogy ma a legtöbben ismerni vélik, nem létezett. Az egész a XIX. században szárba szökő, pánszláv nacionalista álomkép – fogalmaz az FN24-nek Szabados György történész, sorozatunk állandó szakértője. A korszakra jellemző forráshiány pedig kedvező környezetet kínál a találgatásokra, „dicső nemzeti múlt” fabrikálására.

     Az igazság néhány csírája persze itt is megtalálható, a továbbiakban ezeket igyekszünk kihámozni a rárakódott elméletekből. Biztosan ismerünk egy Moráviát, ami a Cseh-Morva-medencében fekszik. Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár X. században írt állambölcseleti műve ugyanakkor „megzavarja” a képet.

      A magyarokkal délről határos „Megale Moravia (Nagy Morávia), azaz Szvatopluk országa, melyet ezek a türkök (magyarok) végigpusztítottak és elfoglaltak … Ezen a helyen vannak bizonyos régi emlékek: az első, ahol Turkia kezdődik, Trajanusz császár hídja, azután még három napi útra ettől a hídtól Belgrád… és ismét a folyó visszakanyarodásánál van az úgynevezett Szirmium … és azokon túl a kereszteletlen Nagy Moravia, melyet a türkök megsemmisítettek, s amelyen előbb Szvjatopluk uralkodott.”

     A császár történetileg kissé ingatag, ám saját jelenének aktuálpolitikájában megbízható leírása alapján tehát Szvatopluk „Nagy Moráviáját” valahol a Száva és az Al-Duna folyásánál kell keresnünk. Tegyünk itt egy gyors kitérőt, tekintve, hogy a Nagy Morávia megnevezés a pánszláv nacionalizmus szemében önmagában bizonyítja, hogy Szvatopluk birodalma a Cseh-Morva-medencétől az Al-Dunáig terjedt. Hiszen nagy… Csakhogy Szabados szerint a Konstantin által használt Megale Moravia nem nagyot, hanem régit jelent.

     Épp úgy, mint Magna Hungariát Régi Magyarországként és nem Nagy Magyarországként értelmezzük. Ráadásul, ha egy képződményt jelzővel látunk el, az józan paraszti ésszel is azt feltételezi, hogy adott képződményből létezik egy másik is, ezért kell attól jelzővel megkülönböztetni. Esetünkben tehát a déli Régi Morávia vagy Ómorávia és az északi Morávia két külön egységet képez, a bíborban született szövegéből nem lehet egy birodalmat gerjeszteni – emeli ki a történész.

     Így viszont mi is tartozunk egy magyarázattal, mégpedig ha a két képződmény földrajzilag nem érintkezett, hogy kerül mindkettő élére egyetlen uralkodó Szvatopluk személyében? Úgy, hogy mint arról Regino krónikája beszámol, a frank király hűbérbe adta neki a csehek dukátusát. Vagyis: Szvatopluk 871 és 894 között uralkodott Ómoráviában, aztán Arnulf keleti frank uralkodótól hűbérként megkapta az északi Morávia irányítását is (amit aztán lázadással „hálált meg”) – egyenesíti ki az egyre bonyolultabb tézist Szabados György.

Árpád fejedelem Ópusztaszeren

Letöröltük a térképről

     Sem tárgyi, sem szöveges emlékek nem utalnak arra, hogy a két Morávia a Dunántúlon összekapcsolódott volna, de még arra sem, hogy átjárás lett volna a két terület között. Sőt, az sem egyértelmű, mit értünk azon, hogy morva. Bőven lehetne, de itt és most nem érdemes tovább sorolni a Nagymorva Birodalom létezése ellen szóló tényeket. Nézzük inkább, milyen volt a magyarok kapcsolata az őket körülvevő politikai képződményekkel?

     Ami a déli szomszédokat illeti, nehéz lényegretörőbben fogalmazni, mint hogy egyikük sem volt ellenfél. Árpádék megjelenése után Szvatopluk legkisebb gondja lehetett, hogy két országát hogyan tudná földrajzilag összekötni: 894-ben meghalt, örökségén egymásnak eső fiait könnyűszerrel győzték le a magyarok. A lényeg, hogy – Szabados György szavaival élve – rövid úton „múlt időbe” tették Szvatopluk államát, az északi morvákra pedig 902-ben olyan súlyos vereséget mértek, hogy többé nem lehetett beleszólásuk a Kárpát-medence „ügyeibe”. Igaz, korábban sem volt.

     A bolgár államot ugyan mindenképp komolyabb ellenfélnek kell tekintenünk, ám hogy hogyan és mikor sikerült őket kiszorítani Dél-Erdélyből, nem tudjuk. Mivel a bolgár fennhatóság nem jelentett komoly és népes jelenlétet, ezért ez sem lehetett valami nehéz feladat a magyarok számára.

     Az biztos, hogy a magyar vezető elit megtervezett úton haladt célja, a Kárpát-medence teljes birtokbavétele felé. Felismerték és tétovázás nélkül ki is használták az adódó lehetőségeket. Hátra volt ugyanakkor a legerősebb ellenfél, az európai nagyhatalomnak számító Keleti Frank Királyság. Velük szemben Árpád (vagy utóda) ügyes taktikát alkalmazott: a korszak egyik legjelentősebb ütközetében sorsdöntő győzelmet aratott. Erről lesz szó sorozatunk következő részében.